Ma meg beszippantott a magyar egészségügy. Jaaaaj, nagyon izgi tanulságos volt.
Kezdem ott, hogy a Nagyváros közösségi közlekedése úgy van megszervezve, hogy a klinikákhoz csak egy troli jár. Kész. Ennyi. Kiszámoltam: ha itthonról, kicsi gyaloglással el akarnék jutni mondjuk a traumatológiai ambulanciára, akkor háromszor kéne átszállnom. Bérlet nélkül az ugye három jegy, egyenlő 910 forint. Oda. Ha. Ha.
Gyalogoltam. A célépület mellett roppant látványos építkezés: helikopter leszállópálya készül. Fenn, a magasban. Mögötte huszonegyedik századi épület, a lézerközpont. Na, menjünk be oda, ahová jöttünk. Ez huszadik századi.
Kétszer-háromszor jártam itt eddig, többedmagammal, látogatóban. Hatalmas, bonyolult épület. Porta: sehol senki. Beljebb merészkedek. Tíz méteren két embertől hallom, hogy nem tudja merre kell mennie. VAN térkép az épületről. De én sajnos napsütésben sem mindig tudom megállapítani merre van észak. Talán továbbképzésre kellene mennem amerikai filmek hőseihez, akik idegen helyen, hótt sötétben, zárt helyen is habozás nélkül tudják az égtájakat. Mivel ez most nem opció, olvasok. Jellemzően SEHOL nincs kiírva, amit keresek. Hát jó. A szám azért van, hogy kinyissam. De itt mindenki utcai ruhában van, sehol egy helyi erő. De. Ott. Bocogok utána, fájós térddel igen nehéz beérni. Utánaszólok:
- Segítség!
Na, erre még itt is reagálnak. Vagy tán itt igazán. Meghallgat eligazít, jobbra, balra, betegfelvétel.
Jó.
Áááááá, ott van!
Odasántázok, várok. Kár volt. Nem ODA kell mennem. Menjek arra, meg arra, a KÁVÉAUTOMATÁNÁL amarra, menjek le lifttel egy szintet és ott már meglesz.
A liftben, az egy emelet megtétele közben a Mátrix jár a fejemben, várom a fehér fényt és a kislányt. Nem sok kell, hogy felnyerítsek mikor kinyílik az ajtó: NAGYON kivilágított előtérbe jutok.
És már ott is vagyok a megfelelő betegfelvételnél, ahol nagyon kedves hölgy fogad. Kedélyesen eltársalgunk a nem létező biztosításomról, megnyugtat, mással is előfordul. Olyannal pl, aki már 30 éve ugyanott, az egyetemnél dolgozik. Elektronikus rendszer, te csodás. De menjek csak nyugodtan, ettől ellátnak, aztán majdcsak rendbe hozza az OEP, amit elku...rontott.
Irány: a kávéautomata felé. Ez egy másik.
Hosszú folyosó, végén négy ajtó. A fal mellett székek, emberek néznek fel rám, az elgyötörtség különböző fokozatait látom a szemükben. Végigmegyek, kiböngészem a feliratokat az ajtókon. Megszámoltam, volt időm: 9, mondom kilenc szól arról, hogy a rendelést ne zavarjuk kopogással, nem biztos, hogy érkezési sorrendben hívnak be bennünket, a nővér MAJD kijön és összeszedi a papírokat. Jó. Értettem.
Megfordulok, helyet keresek. Egy nagyon kedves lány csinál nekem, leülök. A folyosó szűk, az én bal lábam, ha egy mód van rá, nem hajlik, hosszan meg aztán főleg nem szeret úgy, jócskán belógok az útba. Várunk. Új betegek jönnek, az AJTÓKON se ki, se be.
Egyszer kikiabál egy asszisztens: Dr.X-hez jött valaki? Rossz jel, senki. Dd.X fontos név, megjegyzendő. Várunk. Néha beszélgetés kezdődik, amolyan várótermi óvatos. Tudjuk a helyünket, alázatosan fixírozzuk a megváltó kilincseket. Nézem a két vécéajtó közötti táblát: óriási Dohányozni tilos! feliratok. Ez rám nincs jó hatással, mert eddig ugyan eszembe nem jutott volna orvul beosonni és rágyújtani, na de most!
Várunk. Néha jön egy beteghordó. Egy nővér. Papírral álcázza a kávétermoszt a kezében. Aranyos. Szinte középiskolában érzem magam.
Telik, múlik az idő. Kinyílik az egyik ajtó és megjelenik hasmagasságban egy pár zöld gumicsizma. Ágyon tolják a beteget. J. Menzel sírva köszönné meg ezt a képet. Utánanézünk, várunk, mélázunk.
Ajtó. Nyílik.
- Dr.Y-hoz jött valaki?
Odatömörülünk, mintegy heten. Beterel bennünket az őrmester nővér egy másik folyosóra.
- Itt várjanak.
Jó. Körülnézünk. Szék nincs. Hely nincs. Levegő nincs. Mivel térdspecialistához jövünk, nem ártana ülőhely. Egy van. Majd kisorsoljuk... A legöregebb hölgy ül le, hát persze, így a helyes. Várunk. A rendelő ajtaja nyitva, egy ablaktalan lyuk az egész. Érdekes lesz. Nem a vetkőzés, készültem, meg hideg is van: a farmer alatt bicajosgatya van rajtam. Csak ugye senkinek sincs köze a bajomhoz. Máséra sem vagyok kíváncsi. Behívnak egy srácot. Közben az egyik betegtárs kinézi magának a kávéautomatát. Egy másik megjegyzi: a kinti gép 150-ért ad kávét. Ez 50-ért. Betegtárs apró után kotorász, végül komoly pénzpiac alakul ki: váltunk, cserélünk. Összejön a 70 apró a forró csokira. Addig is telik az idő. Bedobálja a pénzt, beszélgetünk. Csak én állok úgy, hogy láthassam: poharat nem ad a gép. A csokit lelkiismeretesen igen, de poharat nem. Ennyi pénzbe kerül, hogy rájöjjünk, amit egy helyi erő is megerősít: EZ a gép a személyzetnek van, azért olcsóbb. Ők saját pohárral jönnek. A kérdésre, hogy miért nincs ráírva, azt válaszolja, hogy rá volt, de elhalványult. Rosszindulatú következtetés, hogy osztoznak a gép fenntartójával?
Mindegy, közben fogyunk, akaratlanul meghallgatva a Kövér ember diskurációját a dokival. Ha nő megy be, becsukják az ajtót. Ha férfi, akkor nem. Ők nyilván ne legyenek szemérmesek.
Utolsó előtti vagyok. A doki, az orvosírnok kedves, meghallgatnak, vetkőzzek, feküdjek fel az ágyra. Ami LIBEG alattam. Az írnok megnyugtat: tök mindegy mekkora ember fekszik rá, ez ilyen. Mindig. Még figyelmeztetem a dokit, hogy sajnos ordítani fogok, ha megcsavarja a lábam. Nem teszi, nagyon óvatos, figyeli a szemem mi a határ. Öltözzek. Műtétet javasol. Egyezkedünk, nekem kell a május is, utána lehetne? Lehet. De az ő naptára sajnos betelt, viszont éppen itt az egyik kollégája, vele egyeztessek. Kolléga felüti a könyvet, még zavarba jövök, mert hirtelen nem emlékszem Bé ballagásának dátumára, de aztán összehozzuk. Aláíratnak velem három papírt. Mikor érdeklődöm, hogy mégis mik ezek, akkor a doki így válaszol:
- Ezeken hagyja ránk minden ingó- és ingatlanvagyonát.
Aztán persze elmondja a valót.
Már kinn vagyok a Tisza parton (kitaláltam, elsőre, csak másik kijáraton), mikor böngészem a papírom. Dr.X fog műteni. Akihez nem jött senki és üres volt a naptára.
Hát. Ha hagyom.
