Úgy aludtam el tegnap este, hogy részletesen magam elé képzeltem a nyomdát. A NYOMDÁT.

Inas voltam, vagyis szakmunkástanuló. Egy hét suli, egy hét gyakorlat, vagyis munka. Ezt akartam. A nyomdát.

Az volt a szokás a suliban, hogy minden évfolyamnak másmilyen köpenyt, igen, iskolaköpenyt varrtak az ugyancsak tanuló varrónők. Hát, hihetetlen ronda modellek születtek, de mi különösen szerencsétlennek éreztük magunkat a piros, nejlon, ujjatlan, térd alá érő köpenyünkben. A fiúknak kék volt, nyugi.

Jó, akkor előbb a köpenyvonal. Egyrészt, volt aki levágta, rövidre. Volt, aki felcakkozta. Ez osztályfőnökit ért. Mi leginkább összefirkáltuk. Kedvenc énekesek, színészek, rajzok, minden butaság. Sajnálom, hogy már nincs meg. És hordani kellett, nem volt mentség. Harmadikban már-már büszkék voltunk rá.

Ssszóval, a nyomda.

A Porta. Itt kellett megvárnunk az oktatót, akit még sose láttunk, de hát majdcsak megtalál bennünket. Nem volt - hogyismondjamcsak - hiteles személyiség. A porta vezére két öregasszony volt. Meg egy öregember, aki elnézett nekünk ezt-azt.

Most nagyon szerteágazóak a gondolataim, de megpróbálom értelmesen elmondani, amit akarok. :)

A nyomda épülete egy régi belvárosi ház volt. Múlt idő, mert már nem az. Ennek megfelelően tekervényes, rókalyukjellegű, eltévedsz és sose találsz ki belőle-veszélyt hordozó komplexum.

Kezdve mindjárt a bejáratnál. Rögtön jobbra a lépcsőház. Mellette egy sötét folyosó, ezt a lapnyomó gépterembe vezetett. A folyosó mellett a lift. Óóóóóóó, nem akármilyen. Naaaaaagy, teherhordásra is alkalmas lift. Csattogó, rázkódó, hangos. Külső ajtó, belső (rács)ajtó. A lift mellett egy akna. Namijaz? Asszem az első tanév végére jöttem rá, mire szolgál. Mondom. Nem akna, hanem egy bálázógép, beépítve egy aknába. A harmadikról ledobták a papírhulladékot, sokat, mert ott volt a kötészet, a gépteremből, meg mindenhonnan odahordták, délelőtt pedig jött egy ember, aki bebálázta és kihordta a békával az udvarra. A békát tudjuk? Nanemár! Hát a kézitargonca. Naugye. A bálázó mellett meg egy ajtó, a gépterembe vezetett.

Nnna. Döntsük el merre megyünk.

Először az öltözőbe. Merátkellöltözni. Ez klasszikus. Vasszekrények, ketten kaptunk egyet. Az öltöző a negyediken volt. Nemtommér. Mert nem kellettek hozzá nehéz gépek. Meg anyagok. Mittudomén. Az biztos, hogy kezdetben sose találtam meg egyedül a szekrényünket. Szekrényutcák, szekrénykereszteződések. Egyformák, szürkék, rondák. Meg a zuhanyozó. Hát ott sose fürödtem. Inkább nem. Tiszta volt, nem azért, de inkább nem.

Nnna. Piros köpeny felvesz, gyűrű, karkötő letesz (balesetveszély!), nyaklánc, eltesz a póló alá. Munkára készen sorakozó... a hol is? Elég hangosan vitatkozunk, hogy első vagy második emeletet mondott e az oktató, úgyhogy megtalált bennünket. A másodikra vezetett. A Werkre. Ez volt a neve. Magyarul kéziszedő. Szövegszedő. A fele. A másik fele a matekszedő volt az emeletnek. A jellemzői: egyrészt nagyon csend. Másrészt nagyon zaj. Elmagyarázom. A szedőterem Szent Hely. A szocializmusban különösen. Zaj akkor van, mikor a sánta Bélabácsi kinyitja egy pillanatra az öntöde ajtaját, mert ott iszonyú zaj van. Ott öntötte az elhasználódott betűk helyett az újat, meg a monoszedőgépek lyukszalagjai alapján a kiszedett szöveget. Igen, ólomról beszélek. Szóval, a werken csend van. Itt is utcák vannak, de nem olyan bonyolultan, mint az öltözőben. Két munkahely van egymás mellett egy asztalon, szemben is kettő, ez egy nagy sziget. Navárj. (Képet kerestem, de nem és nem találok. Szégyen.)

Találtam, találtam, találtam!

Ilyenek, csak egymásnak háttal fordítva, nem a falhoz állítva. És a tetején lévő polcok fából, nem fémből. És telis-tele anyagokkal... Namajdelmondom, most a kép:

A fiókokban betű van, ezért betűszekrény a neve.

Mutatom:

A winkelt még megmutatom, aztán alvás.

Folytatom. Majd. Még seholse vagyunk. :))