Nincs elég bajom?
És mégis hallgatom a rádióban a riportot a devecseriekkel. Társi István ért hozzá, hogy rávegyen, hogy figyeljek. Finoman nyúl az emberekhez, hétköznapi, egyszerű kérdéseket tesz fel. Tetszik, amit csinál. Régebben is tetszett, de a pengeél az most volt igazán alatta és mégse billent le, hanem magabiztosan végigegyensúlyozott.
Mert én elhatároztam, hogy nem foglakozom ezzel, mert sok már így is, vidám, kellemes élmények kellenének, hogy töltődjek, mert megvan nekem itt a feladatom, aztán mégis végighallgattam.
Devecseriekkel, önkéntesekkel beszélgetett. Egy férfi Egerből ment el a társaival önkéntesként dolgozni, pakoltak ki a házakból. Idegen emberek holmiját, életét próbálták válogatni. De nem találtak szinte semmi használhatót. Ruha, berendezés, mélyhűtő, abban a gondosan felcimkézett zacskók: karaj, oldalas, uborkasalátának való. Ilyenkor még a megállt gázóra is megrendítő. A kihordott, kupacokba dobált öltönyök.
A családapa kérdése: Maga visszahozná IDE a gyerekeit? Ki tudja mosni a falból, a parkettából, az udvarból?
Egy jó kérdés: emlékszik mit csinált egy hete ilyenkor? És az emberek emlékeznek. Hogy a kertben dolgoztak, mert betakarítás van, készültek a télre. Hogy a gyerekeket készítették fel a jövő hétre: mennek vissza a dolgozóba (gondolom tiszta ruha, hazai elemózsia).
Állok a konyhában, karba font kézzel és nem tudom elképzelni. Pszichológusok járják a települést, segíteni próbálnak. Lelki segítséget adnak, amennyi tőlük telik. El tudom képzelni, hogy utóbb tanulmányokat írnak majd, de hát ez mindegy is.
És nem tudják az emberek mit szeretnének. Ez a legrosszabb. Nincs jövőkép, nincs cél. Zsibbadt agy van, düh, keserűség.
Azon gondolkodtam, hogy talán jó lenne egy gyereket befogadni, míg letisztulnak a dolgok. Ha iskolába járna (mert most nem, nincs, nem maradt semmilyen tanszer), elfoglalná magát, talán jó lenne. Talán. Nem tudom.
