Vége az ebédnek, halomban állnak a maszatos tányérok az asztalon, a mosogatóban, én a tortát veszem ki a dobozból, csúsztatom óvatosan a tortatányérra, igazgatom rá a gyertyákat és csaknem rívok, mert olyanokat gondolok...
Könnyen fogant, könnyen hordtam, nehezen született, segíteni akart, csinálta magának az utat. A sebek begyógyultak, de nem volt szép élmény a születése. Talán a doki is tehetett róla, de mostmár mindegy is.
Jó baba volt. Aludt, evett, nézelődött. Mikor a másik szobát meszeltem, úgy aludt el, hogy énekeltem neki. Ennyi elég volt "jelenlétnek".
Mindig is figyelmes volt, az aktuális koránál sokkal fejlettebben. Ami a bátyjában az ész, az benne a szív. Ez így van most is. Érez, lát. TUD. Talán misztifikálom is kicsit (hiszen az a dolgom, nem???), de néha, mikor a mi hálószobánkban a felhúzott redőny mellett beszélgetünk a sötétben, eltévesztem és nem gyerekszinten beszélgetek vele, és ha észbekapok és visszakérdezek és igen, elmondja miről van szó, nem szajkó, hanem gondolkodó módjára.
Még mindig nagyon ragaszkodik hozzám, de ez nem a rajtamlógásban nyilvánul meg, hanem a visszaszaladásban, megvagyjóvanmajdjövök jellegű odapillantásokban, szemmel követésekben.
Ezeket gondolom, miközben a gyertyákat állítom, gyújtom és hálás vagyok a huzatnak, mert a lángokat kell figyelnem, mert nehogy elaludjanak, mielőtt odateszem elé, mert kívánjon, mert teljesüljön neki.
Szerdán lesz pontosan 11 éves.
