Az úgy volt, hogy lesz egy bejegyzés a legutóbbi kirándulásról, aztán úgy is maradt. Nem volt kedvem, na. Nem mintha nem sikerült volna jól. Megint okosabb lettem embereket, emberi kapcsolatokat, viselkedésformákat illetően. És született egy kép, ahogy eM öleli a vállamat, én meg hozzábújok. Már megérte.
Lusta vagyok mostanában. Nem az én nyaram ez, hiába a sok-sok csavargás.
Kaptam É-től egy ruhát a névnapomra. Kék, lenge, repülős. Egyenlőre itthoni lesz, de lehet, eljön még az a kánikula, hogy bicajozok is benne a faluban. Hullámzóan pörgős. Kipróbáltam.
Az új hűtő miatt el kellett pakolnom a kisasztalról a kupit, többek között a napi postagyűjtőt, cédula, lehethogykellmég, majdadossziébakerülnek, miafrancnakvanezitt papírkupacot. Most kénytelen vagyok rögtön kidobni/helyére tenni a leveleket. Kínos.
Bé is regisztrált a pofakönyvre. Nem akart, de így tud feltűnés nélkül kapcsolatot tartani Zs-vel. Bejelölte, Zs nem jelölte vissza. Vergődött, szűrte a foga között a csalódást (Pedig csak miatta csináltam!), mire kiderítettem óvatosan, hogy Zs táborban van a héten. Azóta Bé kisimultan járkál.
Holnap piacra megyek apósommal. Ilyen se volt még.
Egyedül vagyok az irodában. Még a jövő héten is. Élvezem.
Szombat éjjel óta hordok valami nagy aggódást. A Mátrában voltunk, a szobánk ablaka a főútra nézett. eM összejött három lánnyal, békésen beszélgettek a panzió teraszán, aztán meghívták egy közeli falu (város?) diszkójába. Egyöntetűen ingattuk a fejünket A-val a kérdés felmerülésekor, de eM-nek se kellett sok győzködés, érezte, hogy nem jó ötlet egyedül, tök idegen helyen elmenni olyan helyre, ahonnan csak kocsival tud visszajönni és mi se tudunk érte menni, ha kell.
Később feljött a szobába, lezuhanyozott, lefeküdt. Én nem tudtam rögtön elaludni, forgolódtam még élénken, mikor lentről, az utcáról nagylegény hangokat hallottam, kocsiajtók csapódtak, felbőgött a motor és kipörgő kerékkel elindult egy autó. Gyorsan, nagyon gyorsan ment. VÁRTAM a csattanást, ami nem jött, de ezzel a feszüléssel aludtam el végül. A félálomban látott képeket, átélt érzéseket inkább nem írom le.
Aznap délelőtt álltunk a Kékes-tetőn a motorbalesetben elhunytak emlékművénél. Ez se az az élmény, ami csitítja bennem az aggódást, nem mintha motorozna bárki a családban. Tudom, ésszel is lehet közlekedni kétkerekűn, de valahogy azokról a motorosokról sosincs hír a médiában. Rossz volt ott állni és nézni a képeket, a rengeteg szalagot, mécsest, összehordott fájdalomdarabokat.
Hát ezzel küzdök most.
