Most biztos nem fogom visszaellenőrizni, de azt hiszem ezt még nem írtam meg.

Az a történet jutott eszembe, hogy én egyszer leléptem otthonról - az oviba.

Az úúúgy vooolt, hogy mikor anyánk délelőttös volt, akkor a nagyapánk jött reggel ébreszteni, óvodába, iskolába indítani. Engem pl elvinni a nagy, fekete, fafogantyús biciklin az oviba. Nem emlékszem már minden részletre pontosan, de az biztos, hogy idő előtt felébredtem, felöltöztem és lélekszakadva elrohantam az oviba. Mert biztosan elfelejtett jönni a nagyapám és én meg ELKÉSEK. Nem tudom hány éves voltam, nem is tudom volt e valami HÁTRÁNYOS következménye az akciómnak, ha csak az nem, hogy aznap délután megtanultam leolvasni az órát. Kismutató, nagymutató, nemenjsehova, jövökreggel.

Azért elképzelem nagyapám döbbenetét, riadalmát mikor sehol sem talált és akkor még kinti vécénk volt (ott nem is épült benti míg ott laktunk), szóval, sok bajom eshetett volna, ha... De nem esett. De pár évet asszem elvettem az életéből, bár sokáig élt az öreg, hálistennek. Van egy kedvenc képem vele, majd egyszer beszkennelem, csak most a falon van, egy tablón, amit én raktam össze. A gyerekeim elődei vannak rajta, mindkét oldalról. Egyszer kapóra jött a napköziben, mikor a család volt a téma, akkor alkoholos filccel feliratok is készültek rá.

Kutakodtam az agyamban, de nem sok mindenre emlékszem az oviból. Azt hiszem minden délután aludtam. Tudom, hogy Évanénim volt és szerettem. Tudom, hogy nagyon szerelmes voltam a Kzsoltiba és egyszer elbújtunk a bokrok közé, de többre nem emlékszem, nyilván azért, mert az elbújás volt a legizgalmasabb része.

Az is megvan, hogy egyszer hazafelé (akkor már egyedül jártam) bementem EGY KICSIT játszani egy oviskollégához, anyám meg halálra keresett. Mondjuk az ovikolléga anyja meg gyanakodhatott volna....

Arra is emlékszem, hogy nagyon rosszul viseltem a hírt, hogy még nem mehetek suliba a többiekkel, mert ÉVVESZTES vagyok. Persze, hogy a negatív értelme jött le a dolognak, nem pedig az, hogy nekem lesz jobb a decemberi születésemmel, ha maradok még egy évet. Asszem az az év volt, mikor feszt azt játszottam, hogy tudok olvasni. Csak remélhetem, hogy sosem tartottam fejjel lefelé a könyvet.

Az ovis ballagás előtt levágtam a hajam. Így aztán  a fényképeken rendesen seggig érő homlokom van és csak onnan lehet tudni, hogy lány vagyok, hogy keményített szoknyagarmada van rajtam. Mert verset mondtunk, naná.

Nadányi Zoltán: Anyu

Asszem megkeresem és bemásolom ide, mert nekem többet, sokkal többet jelent, mond, mint József Attila Mamája, pl.

Bár be is tudnám írni. Mert emlékszem, bár csak egy versszak volt az enyém.

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik,
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba kerül,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

"Anyu! Anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van,
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom,
most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
anyu fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

Úgy éreztem akkor, hogy SOKKAL szebben tudnám mondani az egészet, mint bárki más.

Gyenge ötlet: fakanalat kaptunk mi lányok, meg kistarisznyát. A szoknyám alján farkasfogdíszítés volt. Na, erre nem emlékeznék, csak kép van róla. Valahol.

És a "Hogyan szoktassuk le a lányt a szoknyáról" témakörhöz annyit szeretnék hozzátenni, hogy apám nem engedte a szoknyát. Azt mondta, hogy aznap vehetek fel szoknyát, mikor REGGEL 20 fok van, mikor indulni kell otthonról. Na? Az mikor van? Nyááárooon. Nézegettem én a hőmérőt minden reggel, de nem volt a barátom sosem. Mondhattam bármit, szoknya nuku. Anyám meg nem állt mellém a kérdésben (egyébként sosem), hiába könyörögtem neki. Még a harisnyát is boldogan felvettem volna, pedig akkor még csak a kötött bordásharisnyák voltak, semmi csicsa, semmi rugalmasság.

Azért összességében azt hiszem boldog ovis voltam. Bár a jelemre sem emlékszem.

Mitől függ az, hogy mennyire tudunk visszamenni az emlékeinkben? Mitől szakad meg a boldog öntudatlanság kora? Azt gondolom, hogy a gyerekeim nem boldogtalanok, mégis sokmindent emlegetnek az oviból. Jó, ők még sokkal közelebb vannak időben. Talán ez lehet a megoldás.