Nem tudom van e értelme.

Tegnap este úgy aludtam el, hogy elképzeltem neki tetsző helyzeteket, olyanokat, amikben tudom, hogy jól érezte magát és elküldtem felé a képet.

Napok óta forgatom a kezemben a telefont és azon gondolkodom, hogy hívjam, ne hívjam, melyik a jobb, vagy csak egy sms, de mégis hívni kellene, de leginkább megölelni, aztán ülni csendben egymás mellett a fa alatt, hallgatni az erdőt, majd az elmondja.

Ki kellene belőle venni a fájdalmat, vagy - ami még rosszabb - az ürességet, feltölteni szeretettel, bizakodással, megnyugvással. Jó lenne varázslónak lenni.

De nem tennék jót vele. Át kell élnünk.

Csak jó lenne mellette lenni ilyenkor. Mellette is. Meg a családja mellett is.

Felhívtam végül, beszéltünk. Talán eljutott hozzá az ölelés így is.