Várok egy emilt, ami persze nem jön, pedig új emilt kéne csinálnom belőle annak, aki küldi. Mit nem értesz?
Felkértek, hogy írjak a suli fejlesztőpedagógiájáról pár sort, de ahhoz nekem kellenének adatok, na, az nem jön.
Addig elmesélem, hogy tegnap sétáltunk és beszélgettünk Bével, intimen, kellemesen, mélyen. Belémkarolt, mert nem látott rendesen a pupillatágító miatt, de nem éreztem muszájságot felőle, szerintem nem bánta, sőt, talán élvezte is.
Szeretek vele beszélgetni. Jó érzés tanítani és jó érzés, hogy figyel, sőt, megért dolgokat. Sokszor úgy járok vele, hogy nyomom a nagy dumát és későn kapok észbe, hogy ő még csak 11 éves. Miért is mondok neki olyat, hogy az Imi azért olyan amilyen, mert otthon nem figyelnek rá és a "rosszasággal" vívja ki azt a figyelmet, még ha leordítást, lecseszést is, amire szüksége van? És az Ádám meg azért olyan amilyen, mert nincs saját gondolata, nyájszellemben él, azért csapódik ide-oda az osztályban, mikor ki áll nyerésre alapon.
Közben befutott az emil, de leszarom, mostmár befejezem ezt a bejegyzést.
Persze, néha elkap a hév és akkor tényleg nem érti mit mondok, de igyekszem sokszor visszakérdezni és akkor azt mondja, hogy mondjam el mégegyszer, máshogy, mert érdekli. Aztán ledöbbenek a következtetésein, meg azon, ahogy le tudja fordítani példákkal a hallottakat.
Momentán nem tudom éppen mi akar lenni, ha nagy lesz, de emberekkel kell foglalkoznia, ez már biztos.
És még egy tegnapi párbeszéd:
- Ja! Anya! Voltunk ma fogászaton és nincs lyukas fogam! (Mindezt a szemdoktornál)
- ... Jó hírem van, szemüveged se lesz.
Az egész beszélgetés a szorongásból indult, miután szerencsésen kiderült, hogy nem szervi oka van a "kacsintásainak". Várok pár napot és megkérdezem tőle, hogy meg tudta e fogalmazni magának az okokat. Mert ezt beszéltük meg.
Nem leszek újságíró. Túl sok érzelmet, személyeset viszek bele az írásba.
