Bé, az én ugribugri, gumilabdapattogós kicsimfijam legalább 3 órája hever a helyemen a félhomályos-sötét hálószobában.
Aggódni/nem aggódni?
Nem aggódni.
Mikor hazaértem azzal fogadott, hogy ha nem muszáj ne szóljak már hozzá.
- Bántott valaki?
- Nem.
- Fáj valami?
- Nem.
- Tudok segíteni?
- Nem. Gondolkodok. Jáccok.
És tényleg nincs baja, tényleg játszik. Az előbb szóltam A után, aki bunyóedzésre megy, hogy a Fogadat elraktad? és kuncogás hallatszott Bé felől.
Játszik. Képzeleg. Fantáziál. Komplett csatákat játszik le, épít, beszélget. Nagyontudós gyerepszichiáterek már jó rég megmondták, hogy kell hagyni a gyereket bambulni, mert a látszólagos semmitevés közben feldolgoz, értékel, átértékel. Kicsit ugyan sokallom a(z eddig eltelt 3 órát, de talán az iskolára relaxál. Mert érzi, tudja, hogy ilyen hosszan jó sokáig nem lesz alkalma bambulni.
Én meg majd türelmesen végighallgatom azt a külső szemlélő által követhetetlen asszociációs láncolatot, amit most összekapcsol, végigpörget. Érdekes lesz az, csak győzzem kivárni a végét.
