Továbbra sem értem miért kéne "időnként levenni a kotlót a fészekről és megnézni a tojásokat, mert amelyiknek üveghangja(?) van, azt ki kell dobni".

Azt sem értem, ha kelnek a csibék, mitökömért kéne háborgatni a kotlót azzal, hogy ismételten levegyük a fészekről és megnézzük mi újság.

És azt sem értem, miért kéne minél hamarabb megszámolni, hogy hány csibe van és milyenek.

Persze, én is kíváncsi vagyok. De ha kivárom a soromat, akkor mindent megtudok.

Hogy négy fekete kopasznyakú van, az egyiknek sárga a feneke. Három tejeskávé színű, három sárga kopasznyakú. Az egyik feketének valami baj van a lábával, de életrevaló, mert ezerrel botlázik a kotló után.

Viszek nekik főtt tojást. Mer az jó. És ha csendben vagyok, akkor a kotló kihozza őket a tojáshoz enni és akkor lehet mindenről elfeledkezve bámulni őket.

Folytatás:

Mire kiértem a tojással, lefeküdtek.

Szép ám! A kotló leereszti a szárnyait, szinte lelapul a földre, pedig nem, mert 10 csibe aláfér, kényelmesen. Időnként kibukkan egy fejecske. (Mikor némakacsáink voltak és annak voltak fiókái, akkor sokszor láttam a kotló alatt körben gyöngynek a kiskacsák fejét.) Beszél nekik a kotló. Mindig. Halkan kotyog, ha minden oké. Egyet kottyant, hangosabban, ha mutatni akar valamit (Valami? Mindig ennivaló.) És rikolt, ha gáz van, futás! Ha ideges a kotló, akkor felmereszti a faroktollait, ívesen, mint azok a buta női kalapok. Ha csendben, nyugodtan, minden hirtelenkedés nélkül mozogsz náluk, akkor elkezdenek bízni benned. Na, nem nagyon, csak már nem futnak a csibék a mama alá.

Tegnap volt 3 hete, hogy ráültettük a tojásokra. Azóta, míg kotlott, naponta egyszer-kétszer jött csak le a fészekről, enni-inni, lábat nyújtóztatni. Most pár hétig a csibéknek él. Figyel, tanít, véd. Aztán áteresztjük őket a "nagyokhoz" és minden kezdődik majd előről. Talán csak tavasszal, de újra elül majd.