Tekintsük talán a telet pihenésnek, erőgyűjtésnek a megújuláshoz.

Én is utálom, hogy sötét van, meg hideg, meg köd, de talán fordítsuk ezt az időt a belső életünk tanulmányozására. Ez most nagyon Ezot Erikásan hangzik, de hát az is.

Na, nem adok én tanácsot senkinek, mert nekem is kevés van, de mikor azt látom, hogy KedvesBarátom kissé belehal a télbe, akkor az rosszul esik. Elviselem, hogy kevesebbet ír, kevesebb jelet ad magáról, mert tudom, hogy nem én vagyok az ok, hanem az évszak, viszont az nagyon nem fasza jó, hogy magát okolja.

Pedig ő az oka. Az, hogy érzékeny a természetes világra. Ami a többi három évszakban is azzal jár, hogy együtt él a környezetével, együtt lélegzik, dobban a szíve. Micsoda adomány!? Intim közelségben a fákkal, füvekkel, madarakkal, Nappal...  Igen, intim. Olyan szeretet, imádat, meghittség árad belőle, mikor kedves erdeiben, hegyein bandukol, hogy az az én  - szégyenlős - lelkemnek már-már sok. Kukkolónak éreztem magam, mikor megölelgette, simogatta, megcsókolta a FÁT előttem. Megrendítő volt. És őszinte.

Sokat, nagyon sokat kapok KedvesBarátomtól. Ezért szeretném, ha nem okolná magát.