Ma eldöntöttem este nyolckor, hazafelé a melóból, hogy holnap ha nem lesz eső és szél, akkor délben elmegyek cangázni. Tele vagyok, mint a boxos ló. Reggel héttől este nyolcig a gépnél ülni nem nekem való. 

A térdem - figyelj Timi - köszöni szépen nagyon sokat javult. A guggolás még izé, nem is merek kapaszkodás nélkül felállni belőle, meg szúr is közben a térdem, de lássuk be: ez nagy haladás eddig. 

Aztán kioktattam ma egy asszonykát, konkrétan megfenyegettem, hogy felpofozom. Aztán bocsánatot kértem ugyan, meg nem is haragudott meg.

Az történt, hogy elmesélte önfeledten a délutánját, így:

- Tegnap szégyenszemre beleültem a hintaágyba.

Hát... nagyon kikeltem magamból. MI AZ, hogy szégyenszemre? Mi az, hogy félidős terhesen úgy érzi, nem ülhet oda tíz percre(!), mikor végre kisüt a nap? Mi az, hogy lelkifurdalása van ezért? Délelőtt dolgozott, hazament és kicsit odaült. Majd vacsorát főzött, háztartásozott, tanult és beszélgetett a kislányával. 

Még lesz egy köröm vele. Mert ha ő azt mondja a saját arcára, hogy pofa, a mellére, hogy csöcs és még sorolhatnám, akkor eleve leértékeli magát. Ahogy a családját ismerem nincs is nagy értéke, csak a munkájának. Nem tudom mit javítana a körülményein, ha más kifejezéseket használna, de talán itt el lehetne kezdeni, nem?