Most tulajdonképpen dolgoznom kellene inkább. Mert annak van itt az ideje. De az agyam nem ereszti az emléket.

Tekertek négyen az ismerős-ismeretlen úton. Ismerős, mert egyszer már (a másik irányból) végigmentél rajta, ismeretlen, mert az az alkalom egy éve volt már. Azóta levágták a tavalyi kukoricát, az idei meg még nem akkora, nem olyan. Úgy emlékszel, hogy sokkal hosszabb volt a bicajút, kevesebbet mentél az autók mellett és egyébként is, nem volt szembeszél. És lefelé tekertél. Mikor említed az emelkedőt, autós ismerősöd csak néz rád, nem érti, de hát az tök sima út! Hát nem. A bicajos nagyon megérzi a fél százalékos változást is, főleg, ha kontrás bicajjal megy.

Azért élvezed ám! Már fáj az izom a fenekedben, a nyelved a szájpadlásodhoz tapad, lihegsz, izzadsz, már a combod is tiltakozik, lángol az arcod, lassan beszűkül a világ az előtted tekerő hátára. Nézed ugyan a tájat, szép is, zöld is, változatos is, de már csak az lenne a lényeg, hogy meglásd a következő település tábláját, mert akkor megvan az út nagyobbik fele, a forgalmas, az egyenes, onnantól kisebb szakaszokra bomlik a táv. De nem. Az előtted haladó teker, nézed a széles hátat, a kalapot a fején és csak teker, teker, rendületlenül, néha hátranéz megvagy e, jössz e, és megy és megy. Néha megemeled a feneked, hogy oldódjon a fájdalom az izomban, ez segít kicsit. Érzed, ahogy elhagy a vércukrod, sokat követeltél a testedtől, eszedbe jut, hogy a túlélő szőlőcukor ott van nálad a hátizsák zsebében. Kicsit elszórakozol gondolatban azzal, hogy eldöntsd mit fogsz csinálni először, ha végre megálltok: iszol vagy eszel. Gondosan mérlegeled, hogy inni kell majd, mert olyan száraz a szád, hogy ott egész hosszan egyben maradna a cukor, mint egy jól zárható tárolódobozban.

Közben haladtok. Ismerős víztorony tűnik fel a távolban, addig kell menni, ott fogtok pihenni kicsit. Nincs is messze. Nagyon messze van. Ne nézd, majd megörülsz, ha odaértek. Nézd, mert ott a cél, jó látni. Ezzel a vacillálással is elmegy néhány száz méter, inkább nézed megint a Hátat. Megemelkedik, hehe, neki is fáj.

Mentek. Elgondolkodsz: vajon a többiek hogy bírják? Te vagy a leglassabb a kontrással, a másik három canga váltós, nekik tán könnyebb. Kicsit behúzódsz, belenézel a sorba, próbálod kitalálni a mozdulatokról mi a helyzet.

Hát igen.

eM lazán teker, akár most indultatok volna szélcsendben, 22 fokban. Úgy néz ki, mintha szíve szerint elhúzna és majd valahol bevárna benneteket. Minthogy korábban ez is történt, csak rászóltunk: ne tegye.

Bé küzd. Teker, néha feláll a pedálokon, úgy is nyom pár fordulót. Nem fog szólni. Nem fog rendkívüli szünetet kérni, kivárja.

A tapossa előttem a pedált. Nem hiszem, hogy bármi rendkívülit érez, nem látszik rajta semmi, egykedvűen végzi a feladatot, megy, megy, megy, mintha otthon, a faluban menne. Néha megemeli a kalapját, arról tudom csak, elege van, melege van.

Aztán végre ott a tábla. Én futok be utoljára a jótékony árnyékba, nálam a víz, nyújtogatják a nyakukat, kezüket, de még el kell viselniük a kiáltásom: És igeeeeeeeen!!!!!!!