- Jössz? Én már itt vagyok!

- Jövök!

Eltettem a telefont, még elláttam az ügyfelet néhány jótanáccsal az ügyfélkapu nyitásával kapcsolatban, vettem a kabátom és mentem. Gyorsan lépkedtem az utat borító kásás hóban. Mire odaértem már csupa fehér volt. Nem láttam, csak hallottam a nevetését, egyszer már lecsúszott. Belepakoltam a hintába a hátizsákom, meg a kistáskám - ezt még megvárta- aztán már másztunk is felfelé a töltésen.

- Menj a csúszkával! - adta ki az utasítást.

Mentem. Megpördültem, az arcomba csapott a hó, lent elterültem, kinyúltam, nevettem. Rég éreztem ilyen jól magam.

- Hozd fel a zsákot is! - kiabálta fentről.

Vittem. Kapaszkodtam felfelé, de feszt megcsúsztam.

- Kipróbálom  zsákot.

- Ott nem lesz jó, nem elég jeges.

- Nem baj, majd kitaposom.

Lecsúsztunk, egyszerre. Én a csúszkával majdnem az útig repültem. Mikor visszanéztem, ő még mindig a töltés felénél járt, lökte előre magát a fenekével. Visszhangzott a táj a nevetésétől.

- Na, várjál. Most én megyek a zsákkal, te meg gyere a csúszkával. Egyszerre indulunk.

Mentünk. Nem számított, hogy ő edzőcipőben van, én meg fekete farmerban, irodaruhában. Nem számított, hogy negyven körüliek vagyunk. Csak az számított, hogy csúszunk, siklunk, nevetünk.

A zászlórúdnál megtorpant, engem is elkapott: - Nézd, milyen szép! Ide kell egy angyal!

Felvette a kapucnit, átlényegült és hátradobta magát. Gyerek lett hirtelen, aztán meg felnőtt: -Ááááá, jön egy autó, húzzál fel! - visította, de hiába cibáltam, elgyöngültünk a nevetéstől, a gömbölyűségével meg egyébként sem biztos, hogy bírtam volna.

Holnap megy az orvoshoz aki megmondja: műtét vagy kemó, vagy műtét és kemó.