Viszonylag hosszan készültem, mert mégiscsak egy bál, de tudtam, hogy nem maradunk, ezért nagyon kiöltözni se akartam, de kilógni sem.
Időben elmondtam Bének, hogy hazajövünk, ne ringassa magát a maradás reményébe.
Aztán álltam az előtérben, meg sétáltam egyet a teremben és küzdöttem a mifaszt keresek én itt érzéssel, mert Bé egyedül is el tud jönni már, nem kell neki kíséret, ja! őt akarom megnézni ahogy táncol, tényleg. Néztem az embereket, a változatos báli komplékat, az izgatottan zsizsegő nyolcadikosokat. A megszokott arcok a megszokott stílusban öltöztek, már-már mindenkinek el tudom mondani mi lesz rajta, stílusában legalábbis. Ezzel sokáig elfoglaltam magam.
Ha a szervezésben láttam meg lyukat, akkor összeszorítottam a számat, nem szóltam. Még így is sokan hozzám jöttek oda érdeklődni erről-arról.
Most nem tudom átélni az ilyen bulikat. Szigetnek éreztem magam, üresnek, a helyzetet meg kényelmetlennek.
Pedig örömöm is volt.
Az egyik anyuka is súlyos beteg volt, de felgyógyult, vidám, optimista, még munkát is vállalt a bálon. Neki mindig nagyon örülök, ha látom.
Bé persze megszomorodott, mikor meglátott kabátban.
Hát mostmár neki se jó.
basszameg
Történjen már valami.
