Az régen úgy volt, hogy a fiatalok elmentek messzi országokba, új dolgokat tanultak a mesterségükről, tapasztaltak minden téren, aztán jól hazajöttek, hasznosították a megszerzett okosságokat és boldogan éltek míg meg nem haltak. Vagy ilyesmi.

Mindenesetre: hazajöttek.

Mert bármilyen is ez az ország, azért mégis itt volt a jó nekik.

Mi történt, amitől a mai ifjak nem tapasztalatszerzés céljával mennek el messzi országokba? Mert nem gondolom, hogy a mosogatás, takarítás, gyerekőrzés olyan nagyon sok tapasztalatot igényelne (najó, a gyerekőrzést kihagyom).

Mitől jobb OTT?

Mert látszólag nem jobb. Küldjük utánuk légipostán a tarhonyát, a nokedliszaggatót, a lángolt gyulait, a vegetát, a Fekete István könyveket, az Egri csillagokat.... Cérnametéltet, magozott meggyet(!!!), a Boci csokit. Túró Rudit is küldenénk, ha meg nem romlana az úton.

Nem azokról beszélek, akiket a munkájuk vezérel külföldre és (hát persze) viszik a családjukat is.

Nem azokról beszélek, akik kimennek, megbecsült szakmunkásként keményen dolgoznak (mit ne mondjak: nélkülöznek, mert gyűjtenek), aztán hazajönnek, letelepednek, megházasodnak...

Tömegesen mennek el fiatalok, mert nem látnak maguk előtt jövőt itthon. De vajon OTT van e jövőjük? Mi vár rájuk? Mit tudnak megteremteni maguknak és milyen áron?

Tapasztalom, mert a családunkból is elment valaki, illetve olvasom is itt a neten, a blogokban.

Ki a bátrabb? Aki megy? Vagy aki marad?