Felkísértem ma este és megdöbbentem.

Az én jólelkű, jószándékú, kiskölykökre vigyorgó fiam és az ő szelíd, angyalmosolyú (szerintem némiképp öööö bárgyú, de mindenképpen mamlasz) haverja akasztófát készítettek ma délután a kölyök szobájába, arra annak rendje és módja szerint felakasztották A Mackót. A karjára karórát húztak és még vért is csináltak pirosra festett papírból.

Na, erre varrj gombot.

Ollót kértem, leszedtem, Bét megpusziltam és levonultam a macival. Mondván: mától velem alszik.

Amíg fogat mostam "visszalopódott" A Mackó és a következő szózat jött az emelet sötétjéből: "Rájöttem, hogy mégiscsak kell ide mellém és ma este több helyet adok neki az ágyon."

Sosem volt mániásan plüssbarát Bé, de ha valaki megkérdezett volna, akkor bármit, érted? bármit feltettem volna rá, hogy ilyet nem csinálna. Soha. És nem is engedné.

Aggódni vagy nem aggódni?

Ott szunnyad a brutalitás bennünk? Asszem Bé most zavarban van és később előjön majd ez a dolog. Beszélünk róla. Szóba fogja hozni.

Valamit közölni akar, én meg nem értem.