Ülök a kád szélén, várjuk hogy elég sok legyen a víz.
Már benne guggol, épp visszafordul valamiért.
Nézem kicsi gyerektestét, inas vállát, bordái kosarát, ahogyan átsejlenek finom bőrén. Az erek rajzát. Prezúros térdét, békacombját. Törékeny, de erős testét. Mond valamit. Mindig. Fájlalja az ujját. Megégette. Hátha holnap nem kell suliba menni emiatt...
Meghatódom.
Miért?
Több, mint kilenc éve látom.
A szemem láttára fejlődik, alakul. Időnként megsebesül, nyáron lebarnul, télen libabőrös.
Az enyém. Belőlem lett.
Hogy is lehet ezt felfogni?

Mikor beteg. TUDOM, hogy nem lesz baj, egy-két nap és elmúlik a láz, nem is parázok, DE MÉGIS.
Szorít, fáj. Tüzelő kis test.
Nagyon nehéz.

Most megmostam a haját és közben arra gondoltam, hogy mennyire természetes ez.
Az is, hogy töröltem a fenekét, iszonyú mocskokat mostam le róla. Az is természetes volt.


Ha nagy lenne, felnőtt és akkor kellene...

Még - szinte - mindent rám bíz.
Még - szinte - mindent elhisz.
Még Isten vagyok.
Vigyázni kell a hatalommal.