Paks alsótól Szegedig azon forgott az agyam, hogy milyen érdekes is ez.
Beszélgetünk így, láthatatlanul, megismerjük(?) egymást. Valamennyire. Munka, család, hobbi, mániák.
Aztán jön a "mutass már képet magadról!" Ekkor vagy csalódunk vagy nem, mert illik/nem illik az elképzelt képhez. Összezavarodunk, vagy még tisztább lesz minden.
Felmerül a személyes találkozás igénye. Kicsi ez az ország, de azért mégsem egyszerű. Na, összejön. MINDEN borulhat. Mert hazudott, vagy csak nem mondott el mindent, vagy mi értettük félre, vagy szeretni akartuk és fátyolt húztunk elé.... Mindegy. De egy találkozás akkor sem elég. Többnyire. Bár az is eldőlhet, hogy igen, elismerjük, jó fej, értékes ember, de közel sosem kerülhetünk hozzá.
De akit újra látni akarunk... hát vele lesz valami. Valami jó és valami meleg, finom, puha.
Találkozunk többször, az idő telik, feldolgozzuk az újabb és újabb információkat róla, amit ő eddig titkolt, mert félt, vagy mert még nem volt biztos bennünk.... szóval feldolgozunk.
Mellékág: Aztán írunk egy semleges sms-t és nem ARRA válaszol, hanem arra, amit érzünk gondolunk.
Fősodor folytat:
Ha már fáj, hogy nem látod, hónapok óta nem ültél vele szemben, nem láttad, ahogy emeli a poharat, nevet, beszél, szomorkodik..........
Na, itt már gyanús, hogy összejött a valami jó, valami meleg, finom, puha. Értékes.
Kell ez a kín?
Kell.