- Ma végre elmegyek háromkor. sietek.
- Hová?
- Kapálni végre!
Igen, lehet erre vágyni. Húzni a vasat a földben, vigyázni a borsóra, retekre, salátára, néha lehajolni, kigyomlálni a sorból a gazt. A legjobb, ha süt a nap, délután van, már nincs nagy ereje, talán fog valamit a téli hipószínen a lábamszárán.
Hamar végzek az egyik oldalon, megyek a másik helyre, ott már macerásabb a meló. Vödröt is hozok, meg a maradék kukoricamagot: nem kelt ki rendesen, felül kell vetni. Később rájövök, hogy megfázott, hideg volt minap, nagyon.
Dolgozgatok csendesen, a szomszédból szemmel tartanak a tyúkok a drótkerítésen keresztül, tudják, hozzájuk kerül majd a zöld a vödörből.
Fordulok, megijedek, hites felsóhajt: a fűben csak csendben tudott jönni, bocsi. Még nincs kész, nemsokára jönnek majd érte, még el kell mennie dolgozni. Beszélünk még pár szót, aztán folytatom a munkát. Mire felnézek azt látom, hogy ott hajolgat két sorral arrébb, gyomlálja a céklát. Nézem mi a fura rajta.
- Te, a táskádat nem akarod letenni addig...?
Sajnálom megzavarni, pontosan tudom hol tart agyban, de tán mégis kényelmesebb lesz a vállán lógó táska nélkül. Dolgozunk egymás keze alá, ő gyomlál, én kapálok, kerülgetjük is kicsit egymást, akadályozzuk is, viszont nagyon jó együtt lenni ebben az egyszerű tevékenységben.
Meg mindenben.
