vaskalap

Az úgy kezdődött, hogy futni kezdett. Jó, nem úgy kezdődött, de valahonnan indulni kell. Először kicsiket, aztán egyre nagyobbakat. A tré göncöket, kinyúlt gatyát, pólót nem bántam, de látva az elszántságát és a távokat, amiket teljesített, nehezen, de rávettem, hogy legyen a cipő…

Simogatom a vásznat a forró vassal bambán, majd beugrik ki is aludt ezen a nagypárnán legutóbb. Látom az arcát, mikor ideért, mikor ölelni kellett volna, de nem lehetett rögtön. Látom a rosszul titkolt könnyeit is, mikor búcsúztunk.  Látom a nevetését, a szemvillantását. A többinek is, jönnek…

Érzelmi szélkakas vagyok.