Csöngetek, bemegyünk.
Folyosó, jobbra a végén a Szoba, benne fény. Megkérdezem a kislányt: bemehetek?
Persze - válaszolja - menj csak.
Belépek. Ágy, még ott van a speciális ágy, kicsit kupi, az a művészi, apró feleslegességekkel. A sólámpa világít.
Aztán gyógyszeres dobozok. A tartályok.
Fényképek.
Nem bírom ki, elbőgöm magam. Kislány rajtakap, ahogy a szemem törölgetem kifelé menet, összeborulunk. Még bocsánatot kérek tőle, nem akarom terhelni ezzel.
Átmegyünk a másik szobába.
Asztal. Virág. Fénykép keretben. Szemüveg. Égő gyertya.
Sós süti, üdítő.
Kérünk.
Anya beszél, sokat, sietve.
Márti mondta, hogy mindig ilyen, ha ideges, ha feszült.
Hát most megvan az oka rá.
Hallgatjuk, beszúrunk pár kérdést. Kislány üdítőt tölt, kortyolunk.
Közben hazaér a férj. Neki is karikák a szeme alatt.
Ügyintézni volt mindenfelé.
Hoztam bort, kértek?
Kérünk.
Nézem a kezét, ahogy a poharat nyújtja: két karikagyűrű van rajta. egy a gyűrűs és egy a kisujján. Nyelek. Még egyet nyelek.
Mesél mit intézett, mesél mi a terv. Elmondom a felajánlásunkat, megbeszéljük a hirdetést. Gyászjelentést. (Írd le. Muszáj leírni. Gyászjelentés.)
Közben hazaér a nagylány is. Benéz, köszön, majd eltűnik. Hallom ahogy motoszkál a konyhában. Aztán csend. Visszavonul.
Lassan mi is eljövünk.
Aztán csend.