Ül a szobájában az ágyon, betakarva, feltámasztva. Így is alszok - mondja, ülve, csak már fáj a seggem kicsit. - De így nem fulladok, és nem kell felülnöm, mikor ki kell menni pisilni.
Mert erre szűkül le az élet.
Legyen meg a napi széklet, a zuhanyozás, aztán már csak néha kell lemászni a magas ágyról (dobogó előtte), óvatosan kibotorkálni pisilni a vastagra dagadt lábakon.
- Rákészülök - meséli. - Kiveszem az oxigént, hogy ne jöjjön a pánik, üldögélek kicsit az ágy szélén, aztán kimegyek. Lassan. Mert úgy tudok. De látod, messzebb kell mennem, mint a kórházban, és bírom.
Látom, bólogatok. Arra meg igyekszem nem gondolni, mikor az erdő alatt sétáltunk hosszan....
Megmutatom neki a málnacsemetét, amit hoztam, kiteszem a teraszra. Mire visszamegyek már arról beszél, hogy majd a meggybort is jó volna megcsinálni, hát milyen finom évek óta.
Ja, és van süti, hozzatok már be, egyetek, tegnap itt volt a család, hoztak sokat, születésnapja van anyósomnak.
Eszik pár falatot a tányéromról és most nem ébred fel bennem a Kutya irigysége, örülök, hogy villázgat pár katonát az enyémből.
Mielőtt eljövünk, még szóba kerül: csak annyit szeretne, hogy el tudja látni magát, hogy ne szoruljon a lányok, a férje segítségére.
Csak ennyit.
