Állok a fa mellett, támasztom a hátammal, kezemben bor, nézelődök.
Tavasz van jó idő.
Nézem a falumbelieket, és arra gondolok, hogy jó, hogy végre vége van a télnek, előbújhatunk a vackokról, kijöhetünk a napra, megmutathatjuk magunkat, megnézhetünk másokat.
Jó az időzítés.
Mindenki kijönne már, süt a nap, langymeleg van. Nem kánikula, nem kabátos hideg.
Bambulok és beszívom a hangulatot, a nyüzsgést.
A babákat, akik idén már totyognak nagy bátran a fűben, a nagyobb gyerekeket, akik rohangálnak és közben van idejük megfejni a szülőket még egy ugrálóvár belépőre.
A még nagyobbakat, akik már legfeljebb csak néha néznek a gyerekjátékok felé. Ők már a hormonjaikat figyelik jobban.
Aztán a felnőttek.
Kritika és ítélet nélkül nézem őket, átállítom a képet magamban, ha változást látok. Hízott, fogyott, nem változott, mással van, örökké együtt vannak, elhozta, nem hozta, jé, ő mit keres ott, ő vajon mit akar ott...
Állok, és lesem a forgatagot, ezt a mikrotársadalmat.
Jó itt. Jó így.
Persze jönnek, kérdeznek, kínálnak, melóval, bármivel megtalálnak. Beszélünk pár szót, nem kérek már pálinkát, láttukazújságban, gratulálunk, gyerekek?
És újra felmérjük, újrarendezzük az erővonalakat.
Közben igyekszem nem gondolkodni, nem azt LÁTNI, hogy jön Márti és vigyorog és nem ér oda, mert feszt megállítják, kérdezik, ölelik.
Kiverni a fejből, hogy ott ül a sörpadon mellettem később, és dumál, beszélget, nevet, eszik-iszik. Hogy kiabál, mert a színpadtól nem értik egymás szavát.
Nem engedni a könnyeknek, hogy kijöjjenek, mert akkor magyarázkodni kell, mert akkor mindenki megszomorodik.
Hanem kézenfogni a hitest, odavinni a színpadhoz és MEGPRÓBÁLNI élvezni a zenekart, aki éppen szórakoztatni próbál bennünket. Kihasználni a hangerőt, hátha elnyomja a belső hangot, a belső sírást, a hiányt..................
