Úgy esett, hogy a klasszikus húsvéti reggelit egyedül töltöttem. Hites dolgozik, egyik gyerek kamaszodik, másik gyerek alszik még. 

Nem volt ez baj.

Csönd van a házban ("az éber egér se kapargál"), csak a mosógép motoszol, a saját hangjaimat hallgatom. Ahogy pakolászok a konyhában, víz, fazék, tányérok, bögrék, kamraajtó, szemeteszacskó, az őrölt paprikás üveg teteje, fiók zaja, a kanál kocogása az üvegben. Dúdolok, nem értem magam, hogy jön ide a Happy New Year! az Abbától? 

Megkínálom magam egy kupica pálinkával, és amíg iszom, megállok az ablaknál, nézem a kertet, a virágokat, az integető fenyőfát és arra gondolok, hogy a feltámadás ünnepe van és akkor elkezdenek besorakozni kedves halottaim a konyhába mind, egyesével, csendesen.

Elmélázok, mit szólnának a MÁHOZ, a haláluk óta eltelt időben történésekhez. Eszembe jut, kitől mit kérdeznék, mit mondanék meg, amit elmulasztottam, vagy azóta jutott eszembe. 

Leülünk enni, elférünk az asztalnál, pedig sokan vagyunk. Katonázzuk a sonkát, paprikás sót szórunk a főtt tojásra, törünk a kalácsból és beszélgetünk. 

Semmi nem zavar meg ebben a furcsa reggeliben, béke van bennem és bennük is, mindenki eszeget, halkan, szinte suttogva folyik a gondolatáramlás, mert ugye nem bolondultam meg, tudom, hogy nincsenek itt, és mégis.

Befejezzük a reggelit, elpakolok, ők meg elmennek mind szépen, mindent megbeszéltünk. Jövőre találkozunk.