Ebből a szobából sok emlékem van. Békések, meghittek, barátságosak, ismerősek.

Mindig itt gyűlt össze a család. 

Legjobban a téli esték maradtak meg bennem. Csendes beszélgetés, ég a tűz, néha csak a hamufiókból és a tűzhely tetejéből jön fény, üldögélünk. Az én helyem egy hokedlin a meleg mellett, szinte ott se vagyok, csak élvezem a helyzetet, a meleget, a békét.

Aztán az ebédek. Amikor bekapcsoljuk a rádiót és zeng a ház a harangszótól, aztán a déli krónikától. Ugyanez este, harangszó nélkül és esti krónikával.

A kora délutánok, amikor el kell hoznom valamit és szunyókálásra érek ide. És megbánom, hogy nagy zajjal jövök be. De sose ébredtek fel. Nagyanyám süket volt, nagyapám meg mélyen aludt.

Az esték, mikor ott laktam és néztük a tévét. Én nagyanyám lábánál ültem az ágyában, takaró rajtam.

A krumpliszedés közbeni alvás a földön, mert varacskosdisznó mocskosak vagyunk. De nem bánjuk a helyet, jól esik a padló hűvöse.

Látom a déli nap fényét az udvari ablakban.

Nagyanyám mozdulatát, ahogy a roló leengedése előtt elnéz jobbra is, balra is az ablakból az utcára. 

Nagyapámat, ahogy a székén ülve várja, hogy nagyanyám elé tegye az ebédet. A mozdulatát, ahogy a kenyeret magához ölelve szel belőle. Erős, szögletes kezét.

Látom magam az ablak elé fordított varrógépnél. Kecskézzél - mondja nagyanyám. A gombokkal játszva a szőnyegen. Ahogy Negro után kotorászok az újságok között. Ahogy kiveszem a hokedlit az asztal alól és ráülök. Nagyanyám a tányéromra tesz néhány karikára vágott sült krumplit a fekete serpenyőből.

Látom az ölükbe ejtett kezüket, mikor meghalt a legnagyobb lányuk. 

Látom a mosolyukat, mikor elvittem hozzájuk bemutatni A-t.

Hallom, ahogy nagyanyám azt mondja nekem: Csutka. Szeretettel. Melegséggel.