Nézem a képet és nem hiszem el, hogy az én kezem van rajta.
Nem hiszem el, hogy én fogom a két tenyerem között az asszony fejét, ő kapaszkodik a karomba és nézünk mélyen egymás szemébe, picit könnyezve, mosolyogva. Szeretettel.
Pedig elhihetném.
Felfedeztem magamban valamit, egy új lehetőséget: megengedem magamnak, hogy megérintsem az embereket. Megengedem, hogy közel jöjjenek - na, nem mindenkinek persze -, a közvetlen (3 pasi) családomon túl képes vagyok máshoz hozzáérni csak úgy, szeretetből.
Eddig ez nem volt egyértelmű.
A legjobb barátaimmal legszívesebben kezet fogtam volna. Kínban éreztem magam a nagyobb családi bulikon, legszívesebben elszaladtam volna a kitárt karok elől. Volt, hogy addig kerengtem, míg sikerült elkerülnöm a kontaktust.
Elemezhetjük az okokat, bár szerintem nem kell sokáig gondolkodni.
Azt azért ne várjátok, hogy önkéntes ölelésosztogató leszek a sétálóutcán.
