Mérhetetlenül hiányzik néhány ember. Hogy nem látom, hallom, érzem őket közelről. ÉS ezért Éva, te vagy a felelős. Nem azért mert hiányoznak, hanem mert ismerem őket.
Tudod, kikről beszélek, ugye?
Az előbb azt vizionáltam, hogy fekszem a halálos ágyamon és sorra hívom őket magamhoz, utolsó kívánságként, mert azt nem lehet megtagadni, senkinek. Jó nagy hülyeség, ugye? De azt megmutatja, hogy ENNYIRE.
Vannak, hát persze az életemben fontos, nagyon fontos emberek, örülök is nekik, élek is velük, és nagyszerűek és egyediek, nem arról van szó, hogy az emlékeimben élek.
De akikről szó van... nagyon hiányoznak.
Nem lehetett volna úgy összehozni ezt, hogy fizikailag is könnyebb legyen?
Ülök itt a buta kanapén, nézem az emailban kapott képet és fáj a hiány.
Emlékszem egy napra, kettőre, találkozóra, pár órára és igyekszem "csak a szépre" emlékezni, nem érezni az űrt.
Persze, nyilván misztifikálom immár az emléket, az élményt. Pár éve már...
Van egy regényfolyam, az uralkodó képes az orgyilkosával menni, a fejében, de néha fel kell újítani az érintést, hogy ne tűnjön el a kapcsolat. Mindig ez jut eszembe, mikor sóvárgok a régi barátok után.
Majd elmúlik, majd találkozunk, csak MOST szenvedek picit.
